2013. aug. 30.

4.rész

*Isabella*

-Így most jobb? - kérdezte Alane idegesen, mikor mellém ért.
-Igen, jobb, mert lehet, hogy nem tudtál volna leállni - fordultam felé.
-Eddig mindig leálltam, miért lett volna ez másképp? - kérdezte, miközben elindult a fiú után. Valamit ki kell találnom, mert nem mondhatom el neki, hogy őt is őrzöm.
-Mert - álltam meg egy pillanatra, hogy kiagyalja valamit -  mi van, ha... túl finom a vére? - mondtam ki, ami először eszembe jutott, bár ez nekem is viccesnek hangzott. Alanenek van tapasztalata. 
Mikor eljutott a tudatáig, mit mondtam, hangosan felkacagott.
-Olyan nincs - lett komoly hirtelen a hangja.
-De, ha mégis? - suttogtam lehajtott fejjel, mert tudtam, már nagyon ideges, és az soha sem jó.
-Hacsak nem folydogál mágia az ereiben nem hinném - morogta. Ideges lett. Ideges, és éhes is. Nem jó párosítás. 
- Jó, Alane, hagyjuk abba, és kérlek, a fiút is kerüld el messziről - mondtam nyugodt hangon, bár tudtam, nem fogja megtenni a kérésem, makacssága és éhsége miatt.
- Nem tudom megígérni, bocsi.
Hmm...legalább őszinte.
Megráztam a fejem, majd újra felvettem eredeti alakom, azzal a céllal, hogy majd a távolból figyelem Alanet az éjszaka alatt, s ha kell beavatkozom. 
  Ő már a bejárat felé vette az irányt, majd hátranéztem még egyszer, mielőtt elrepültem volna, s a parkolóra újra sötétség borul. Ám mikor megfordultam, Alanetől  nem messze egy férfi állt, aki ember volt, és engem nézett. Ledermedve vettem fel emberi formám, s nem tudtam ,mit tegyek. Már épp akartam kérni Victor segítségét a memóriamódosításban, mikor Alane a férfinak ugrott, s vérét kezdte szívni, én abban a pillanatban ledermedtem, s nem mozdultam. A saltham lassan felemelkedett az emberről, még egyszer hátranézett rám, majd elindult...valószínűleg Adam keresésére.
  Én a sokkból felébredve rohantam az eszméletlen férfihoz, majd körülnézve észrevettem, hogy senki sem volt ott. Átváltoztam, felkaptam a kezembe a férfit, majd felemelkedtünk az égboltra. Őt már láttam Adammal, így gondoltam, az ő házába viszem, majd rendbe jön, Alane nem ölte meg, csak eszméletét vesztette. Lassan suhantam az égbolton, nehogy felébredjen a karjaimban a férfi, ám így lassabban értem a város másik végére.
  Belépve a már ismerős házba, egyből a vendégszobát vettem célba, még mindig eredeti alakommal. Adam még nem volt itthon, így sietnem kellett. A férfivel az emeletre sétáltam, majd óvatosan az ágyra raktam, ám ekkor felébredt.
-Angyalt láttam - mondta kikerekedett szemekkel, majd rám nézett. - Te voltál az. Láttalak.
-Nyugodj meg kérlek. Nem tudom miről beszélsz - ekkor már emberi formámban voltam, legalábbis szemei előtt. - Aludj, nagyon leittad magad - suttogtam, majd miután szemeit lehunyta, visszaindultam, hogy megállítsam Alane-t.

2013. aug. 16.

3. rész

*Alane*

 Az utolsó pillanatban szólt rám, a legutolsóban. Már elrugaszkodtam, minden porcikámmal felkészültem az ugrásra, mikor megállít.
   - Alane, jössz már? - kiáltott rám az őrangyalom, mire az egész testemet elárasztotta a düh. Szinte már éreztem a finom vér ízét a számban, amire már napok óta vágytam.
   - Persze, megyek már Isabella - morogtam, miközben felálltam és az angyalhoz sétáltam.
   - Így most jobb? - kérdeztem tőle a mellemen összefont karokkal. - Tudod, hogy nem öltem volna meg.
   - Igen, jobb, mert lehet, hogy nem tudtál volna leállni... - fordult felém teljes testével.
   - Eddig mindig leálltam, miért lett volna ez másképp? válaszoltam, majd megindultam a fiú után, az őrangyalom persze követett.
   - Mert - állt meg egy pillanatra -  mi van, ha... túl finom a vére?
   Én ezen csak hangosan nevettem, hiszen nagyon sok éve rám vigyáz, és még mindig nem ismeri a szokásainkat.
   - Olyan nincs.
   - De, ha még is? - suttogott lehajtott fejjel, mire bennem csak jobban felment a pumpa. Megpróbált ártatlannak tűnni, hogy bűntudatom legyen, ez az, amit nagyon utáltam benne.
   A gyomrom korgott az éhségtől, a látásom egyre rosszabbodott, még ma este innom kell valakiből, a célpont már megvan, csak le kell vadászni.
   - Hacsak nem folydogál mágia az ereiben nem hinném - morogtam.
   - Jó, Alane, hagyjuk abba, és kérlek, a fiút is kerüld el messziről - már a parkoló végében voltunk, hírtelen megálltam, ő pedig szembenézett velem.
   - Nem tudom megígérni, bocsi.
   Egy angyal úgyis kiszúrja ha hazudok, de ő is tudja, hogy ha egyszer egy saltham célpontot választ nagyon nehezen keres mást.
   Isabella rosszallóan megrázta a fejét, majd néztem, ahogy felveszi újra az eredeti formáját. Megfordult és az ajtó felé vettem az irányt, hogy megkeressem a célpontomat, mikor olyasmit láttam, aminek nem kellett volna megtörténnie. Egy szőke, férfi állt előttem, tátott szájjal, és Isabellát nézte. Szürkés szemei tele voltak csodálkozással, ahogy az angyalra meredt.
   Hátrapillantottam, pont akkor, mikor az őrangyalom újra visszatért emberi formájába. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami, amivel megmenthetem az angyalt a lebukástól. Behajlítottam a térdeimet, közben pedig mindvégig a férfin tartottam a tekintetem. Elrugaszkodtam a földtől, és a tőlem több méterre, még mindig földbe gyökerezett lábakkal álló emberre vetettem magam. Hallottam a csontjai reccsenését, ahogy a földre zuhant, de nem érdekelt, nem tétováztam, hosszú, hegyes fogaimat a ruháján keresztül a vállába mélyesztettem.
   Megéreztem a nyelvemen az édes vér izét, annak az ízét, amit már napok óta kívántam, alig bírtam magammal, de mégis sikerült uralkodnom magamon. Igaza van Bellának, néha tényleg nehéz uralkodni, de sosem lehetetlen. Csak akkor vettem ki a fogaimat a bőréből, mikor már éreztem, hogy az áldozat nincs magánál. Lassan nyalogattam a szám szélét, miközben a vértől ázott pólóra néztem, a rajta lévő kör alakú lyukakkal. Egy laza mozdulattal szakítottam el a ruhadarabot a harapásnyomnál, majd lenyaltam a sebről a vért, mire a férfi bőre újra a régi lett. Csak a vért és a szakadást kell majd kimagyaráznia az angyalnak, de ez ebben a pillanatban nem nagyon érdekelt, csakis az, hogy megtaláljam a célpontomat.
   Még egy utolsó pillantást vetettem a szoborrá meredt angyalra, majd elindultam az épület másik vége felé, hogy elvegyülhessek a bulizó tömegben.

2013. aug. 8.

2.rész

*Isabella*

Miután beszéltem Alanevel, ránéztem egy másik emberre, akinek az őrangyala vagyok, Adamre. Mivel reggel volt, még otthon találtam. Szerencsére ő nem lát engem, mert mielőtt átléptem volna az barna új ajtón, láthatatlanná tettem magam. Adam még az igazak álmát aludta a második emeleti szobájában. Már annyiszor jártam ebben a házban, hogy minden szegletét kívülről tudom.A fiú szobájában a kék szín uralkodott.A nagy franciaágy az ajtóval szemben helyezkedett el, két oldalán éjjeliszekrényekkel, melyek feketék voltak. A szoba jobb oldalán egy ablak volt, előtte elhúzott kék függöny. Mellette szekrények kék színben. Bal oldalon egy íróasztal volt található, melyen egy köteg papír és toll volt található. A mellette lévő kukában temérdek kidobott dalszöveg. Pillantásom Adamre tévedt, aki hason fekve , békésen aludt. Haja homlokára tapadt az izzadás miatt, a takaró a derekáig lehúzva. Úgy látom, nekem itt semmi dolgom nincs, így visszaindultam a Mennyországba.
  Mikor felértem, legjobb barátom, Victor várt az egyik felhőn üldögélve.A Nap sütött, de nem éreztem azt, hogy melegem lenne. Már jó ideje nem érzem... A "padló", mely felhőkből állt, picit besüppedt a lábam alatt majd, mikor szárnyaim újra kinőttek, odarepültem Victorhoz. Vörös haja kitűnt a többiek, szőke, arany vagy netán barna haja közül. Ő is őrangyal, öt halandót és egy salthamot őriz. Nincs könnyű dolga, ugyanis az emberek, akik a "keze alatt" vannak, alkoholisták vagy mindig megakarják ölni magukat, így megváltás számára, ha feljöhet egy picit pihenni.
-Szia, Bella! - köszöntött mosolyogva.
-Szia, Victor! - viszonoztam gesztusát.
-Van kedved egy versenyhez? - tette fel a kérdést kihívóan, mire ördögien néztem rá.
-Hogyne! Atlanti-óceán közepe? - kérdésemre egy bólintás volt a válasz.
Odahívtuk Amandát, hogy indítson el minket, mire ő kacagva, de megtette kérésünket. Mindig Victor győzött, ő volt a gyorsabb, és fiú is. De akárhányszor versenyeztünk, élmény volt, ugyanis mi nem a halandók szabályival játszunk. Nem lövöm le a "poént"... Amanda háromtól számolt vissza:
-Keeeeeeeeettőőőő.... Egy! - kiáltotta, mire a szárnyim felcsaptak, elrugaszkodtam az alattam lévő felhőről, s repülni kezdtem. Azt vettem észre, hogy egy zongora esik le előttem.
-Ilyen korán, Victor? - kérdeztem, mire felnevetett.  - Több kell hozzá.
Egy hajót varázsoltam a feje fölé, mire kitért jobbra, majd egy vízzel töltött lufi találta el a fejem, mire hangos nevetésben tört ki, de nem állt meg. Ellenkezőleg, rákapcsolt, s átvette a vezetést. Most egy kalapács volt a feje fölött, mely Victort egy szögnek nézte. Gyorsan eltüntette, majd egy macskát varázsolt a hajamba, amit nagy nehezen kiszedtem belőle. Éreztem, nincs messze a cél, már láttam Amandát, így nem varázsolgattam, rákapcsoltam. Már majdnem megelőztem Victort, mikor elsuhantunk az angyal-lány mellett. Victor megállt egy felhőn, s felkiáltott:
-Nyerteeeeem!
-Tiszta ovis vagy... Néha egy halandónál is rosszabb - mondtam nevetve azon, ahogy ugrált örömében.
-Nem iiis - nyújtotta ki a nyelvét, és megfordult. Nagyot sóhajtott. - Mennem kell... Újabb öngyilkos jelölt. Miért nem örülnek annak, hogy élnek? - tette fel a költői kérdést, majd eltűnt.
Időközben besötétedett a Földön, a Mennyben még mindig sütött a Nap. Mikor nem?!  Úgy gondoltam, ránézek Alanre, mit csinál épp. Láttam, hogy egy disco előtt van. Biztosan vadászik. Majd megláttam a kiszemeltjét. Adam.. Azonnal "felöltöztem", és indultam a Földre. Meg kell őt állítanom, nem csapolhatja meg a védencemet.
  Pár pillanat múlva már a parkolóban voltam, pár autóval Adamé mellett.Alane, már épp támadta volna meg a fiút, mikor elkiáltottam magam:
-Alane, jössz már? - a hangomra megdermedt, és felém fordult. Dühösnek látszott, nagyon dühösnek, és éhesnek, de sajnos nem engedhetem, hogy megcsapolja Adamot.
-Persze, megyek már, Isabella - morogta, mire a fiú is felkapta a fejét. Furcsán nézett Alanere, de ő már jött is oda hozzám. Tudtam, hogy nem fogja békén hagyni Adamot, ma este vele kell maradnom. Talán, ha elmondanám neki, hogy ő a védencem, nem csapolná meg, de sajnos ezt nem tehetem, ugyanis egy őrangyalnak a védencei nem tudhatnak egymásról. Olyan ez, mint az embereknél a megcsalás. Az egyik fél nem tudhat a másikról... Úgy tűnik, ma sem lesz nyugodt éjszakám Alane mellett.

2013. júl. 31.

1. rész

*Alane*

Az egyik gerendán ültem, ami a tetőszerkezetet tarja, és közben hallgattam az épületet körülvevő zajokat. Autók dudáltak, emberek beszélgettek egymással, egy kisgyerek sírdogált, zacskó csörgött, kulcs zörgött, még azt is hallottam, ahogy az apró egerek járkálnak az épületben. Gyakran így ütöttem el az időt, mikor túl sokan voltak az utcán ahhoz, hogy jól érezzem magam. Sosem szerettem a nagy tömeget, ezért nagyon ritkán jártam csak el otthonról - már ha egy elhagyatott színház otthonnak nevezhető. Nem volt túl sok barátom, nem a tömeg félelmem miatt, hanem azért, mert egy idő után úgyis el kéne hagynom őket, én pedig nem szeretek búcsúzkodni. Ha valaki olyan lassan öregszik, mint én, az tudja, hogy ez milyen kellemetlen.
   Most biztos azt gondolhatjátok, hogy elég zavaró lehet, hogy minden apró zajt meghallok, de a salthamok csak az átalakulás után tudják használni a képességeiket. Rengeteg gyakorlásba és erőfeszítésbe kerül ugyan, de meg lehet azt tanulni, hogy ne teljesen változzunk át, ez pedig nagyon praktikus tud lenni néhány esetben.
   A denevér hallással csupán csak egy baj van: az a bizonyos ultrahang nélkül, amit a halandók már nem képesek hallani, nem tudjuk meghatározni, hogy honnan jön a hang, hogy merről érkezik merre tart. Szerencse, hogy a salthamok érzékszervei erősebbek, mint az átlagos denevéreké, de még így is nehéz behatárolni.
   Miközben ezen gondolkoztam, nem figyeltem a hangokra, elmerültem a képzeletemben, így csak akkor figyeltem fel a két alakra, mikor már beléptek a színházba a szálkás faajtaján. Azonnal felhúztam a lábaimat a deszkára, és megpróbáltam elbújni rajta, hogy ne vegyenek észre;  levegőt is alig mertem venni, de néha azért mégis le-le néztem, hogy a két alak arca az agyamba vésődjön - szükség esetére. Az egyik egy  fiatal szőke srác volt, a másik pedig egy alacsonyabb és jóval öregebb, talán az ötvenes éveiben járó úr.
   - Na, mi a véleménye? - kérdezte a fiatal srác, az arcáról pedig egyértelműen látszott, hogy nagyon türelmetlen.
   - Felújítás után tökéletes lesz. Nem túl nagy, egy klubnak, amelyikben privát fellépések vannak tökéletes - mondta az úr gondolkodón.
   - Akkor elintézem a papírokat - válaszolta a fiatal, majd nagyon gyorsan el is tűnt a nyílászárón keresztül. Az öreg még egyszer körbenézett, majd a szőke után eredt. Kellet pár pillanat ahhoz, hogy a sokktól felfogjam, hogy valójában mi is történt. Két ember betört hozzám, megnézték az otthonomat és eldöntötték, hogy klubbot csinálnak belőle.
   Úgy éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot, nem hagyhatom, ha csak úgy étépítsék az otthonomat, még akkor sem, ha nem tudják, hogy itt lakom.
   Eltüntettem a denevérfüleimet, majd erősen koncentrálni kezdtem a szárnyaimra, amik pár pillanat múlva meg is jelentek a hátamon. Nem fáj az átalakulás a legendákkal ellentétben, még akkor sem, ha teljesen átalakulok.
   Óvatosan felálltam a gerendán, kitártam a szárnyaimat és egyszerűn leugrottam a deszkáról. Imádtam repülni, suhanni a levegőben, miközben körülölel és simogat a szél; csodálatos érzés. De most a szárnyamat csak ejtőernyőként használtam. Ahogy földet értem, abban a pillanatban az őrangyalom nevét kezdtem ordibálni.
   - Isabella! - kiabáltam a semmibe, mert tudtam, hogy meg fogja hallani, akárhol is van. Idegesen kezdtem fel-alá járkálni a szálkás fapadból, végül leültem a színpad szélére, eközben pedig a megoldáson törtem a fejemet. Nem jutott eszembe semmi, a testemet annyira elöntötte a harag, hogy nem tudtam gondolkozni.
   - Miért hívtál? - az angyal hangja segített visszatérni a valóságba. Nem nagyon néztem meg, mindig ugyan úgy néz ki: szőke haj, zöld szem, unalmas fehér ruha.
   - Át akarják alakítani a színházat egy klubbá. Nem lesz hol laknom - suttogtam, a testemet pedig kezdte elönteni a félelem, mikor eszembe jutott, hogy talán az utcán kell majd élnem, koszban, sok ember között.
   - Ki és miért?
   Nem csak az arca, hanem a hangja is tele volt döbbenettel, ami miatt még jobban úrrá lett rajtam a pánik. Újra felálltam, fel-s alá kezdtem járkálni a régi épületben, a szárnyamat össze-vissza mozgattam, ezzel jól felkavarva a levegőt.
   - Nem tudom. Az előbb jött két ember és arról beszéltek, hogy ez tökéletes hely lenne a következő klubnak.
   A hangok mindig is megnyugtattak, de most nem volt denevérfülem, nem hallottam a tömeg zaját, egyedül a cipőm kopogását az öreg padlóm, ami egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy megnyugodjak. 
   - Alane, nem lesz az otthonodból egy klub. Nem fogjuk megengedni.
***
Megvártam, még lemegy a Nap, utána, kimerészkedtem az éjszakába. Nagyon régen ettem már, és kezdtem megérezni a hatását, így muszáj volt otthagynom a színházat, és ennivaló után néznem. A város közepében van egy disco, ahol mindig el tudok kapni néhány részeg fiatalt, most is oda tartottam. Átlagos este volt, felhőtlen, a csillagok szépen ragyogtak a nagy kerek Hold mellett az égen, nem fújt szél, és a levegő sem volt túlságosan hideg.
   Már a parkolóban kiszúrtam egy bandát, könnyű prédának tűntek, így megbújtam a sötétben, és várni kezdtem, hátha valaki elhagyja a csordát és nem kell új zsákmány után néznem. Csalódottan néztem, mikor a banda megindult az ajtó felé, de hirtelen az egyikük megfordult és a parkoló felé sétált.
   Ez a nagy alkalom! Követtem a parkolóba és néztem, ahogy kinyitja egy fekete BMW ajtaját, beül, valamit keresgél a kesztyűtartóban, feláll, zsebre teszi azt a valamit, majd becsukja a kocsi ajtaját. Miközben a magas, fekete hajú és kékes szemű férfit figyeltem a fogaimat kicseréltem a denevérére, hogy könnyebben át tudjam harapni az áldozatom bőrét. Mikor először kezdtem el vadászni egyedül, ezek a pillanatok mindig izgalommal és egy kis bénázással teltek el, de ennyi idő elteltével már nem hoz lázba. Megvártam, még a férfi visszaindul a barátaihoz, ekkor csaptam le rá, két kocsi között, hogy senki ne láthassa.

2013. júl. 25.

Prológus

Sziasztok! Először is a karaktereket szeretnénk bemutatni nektek, utána prológus.

Alane Hill
Alane nem ember, egy Saltham, aki már 260 éves (Saltham évben számolva)
A Salthamok 10 évente öregszenek 1 évet, vérrel táplálkoznak, de soha nem ölnek. Ez a faj félig ember, félig denevér, így Alane szeme sárgás, míg haja nagyon hosszú sötétbarna. Egy elhagyatott színházban lakik, egyetlen barátja Isabella White. Képessége: Akármikor embernagyságú denevérré tud változni.

Isabella White
Isabella nem ember, egy Angyal, azon belül pedig Őrangyal. Ember évben 260 éve őrzi Alanet, de másokat is. Jelenleg két ember áll védelme alatt Alane és Adam. 280 éve halt meg egy angliai kis faluban 20 évesen.  Angyal formában haja arany, szeme sárga, ruhája fehér, ám mikor a Földre lép haja szőke lesz, szeme zöld. A Mennyben majdnem mindenki elítéli, mert egy Salthamot őriz. Nem táplálkozik, nincs rá szüksége, már meghalt. Képessége: Akármikor (a Földön is) feltudja venni eredeti alakját vagy másét.

Prológus

*Isabella*

Ragyogó reggel, a Nap süt, bár a Mennyben mikor nem?! Emberi alakomat öltöttem fel - eltüntettem a szárnyaimat, és a glóriámat -, majd elindultam Alenehez. Pár másodperc múlva már a Földön voltam, ahol a Napot eltakarták a szürke felhők. Lassan sétáltam Alane otthonához, amely egy elhagyatott színház. Ahogy mentem az utcán, észrevettem az emberek rohanó stílusát. Annyira tudatlanok, hogy nem látnak csak néznek ki a fejükből, és csak úgy elsétálnak az értékek mellett... Szerettem a Földön lenni, mert gyönyörű tájakat rejtett, vízeséseket, fenyveseket.
  Nem egy angyal próbálkozik jobb hitre téríteni az embereket, miszerint ne szemeteljenek annyit, de nem sikerül. Az összes emberi lény makacs, és csak a saját feje után megy.
   Lassan az elhagyatott színházhoz értem, körül néztem, nincs-e valaki az utcán, és besurrantam. Alane a színpad szélén ült, majd mikor beléptem a terembe rám kapta a tekintetét.
 -Miért hívtál? - kérdeztem.
 -Át akarják alakítani a színházat egy klubbá. Nem lesz hol laknom - mondta mérgesen, de mégis volt egy kis ijedtség a hangjában.
-Ki és miért? - döbbentem meg, ugyanis ez a színház már egy-két évtizede üresen állt, leszámítva Alanet.
-Nem tudom. Tegnap jöttek az emberek és arról beszéltek, hogy ez tökéletes hely lenne a következő klubnak.
-Alane, nem lesz az otthonodból egy klub. Nem fogjuk megengedni.
Itt kezdődik a mi történetünk. Vajon mi lesz a vége? Happy end vagy talán nem? Majd kiderül...